[172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (1)
A MAJMOK ÁLMA
Három majom aludt a fán: Bik, Bak, Buk.
Bik rémeset álmodott: oroszlán rohant feléje, és neki csak az utolsó pillanatban sikerült felmenekülnie a fára. Az ijedtségtől felébredt, oldalba bökte Bakot és Bukot. Elmesélte álmát.
Bak ráförmedt:
- Én igen jóízű banánt találtam álmomban! Még most is enném, ha nem ébresztettél volna fel, te ferde fogú!
Buk még nála is mérgesebb volt. Nagyot ütött Bik vállára egy letört faággal:
- Én meg kellemes vizű tóban fürödtem, de még nagy halat is kifogtam! Te viszont oldalba böktél, és a hal kicsúszott a markomból, visszaesett a vízbe!
Mi történt aznap a három majmocskával?
Három dolog is. A banánfákon igen finom gyümölcsöt találtak. Falták-falták. Később nagy lett a hőség, viszont találtak egy rejtett helyen levő tavacskát. Vidáman fürödtek benne, sőt, olyan szerencséjük volt, hogy mindegyiküknek egy-két halat is sikerült fognia, igaz, nem a nagyobbakból, de azért estefelé elégedetten ballagtak megszokott faóriásuk felé.
Már majdnem felkapaszkodtak a fára, amikor egy bokor mögül oroszlán ugrott elő. Az oroszlán ugrott, de a majmok is.
A majmok nagyobbat ugrottak, feljutottak a fára. Az állatok királya dühösen fújt egyet, majd egy darabig álldogált a fa alatt, de azután nem tehetett egyebet, elment.
Az oroszlán távozása után Bak és Buk Bikre támadt:
- A te rossz álmodból jött ki az oroszlán, ez a majomfaló fenevad! Nem alszunk többé egy fán aludni veled, takarodj át egy másikra!
Bik nem akart másik fára menni, de Bak és Buk vad harapásaikkal erre kényszerítették. No, persze, Bak és Buk bőre is igencsak bánta Bik fogait!
Aznap éjjel sebeik miatt mind a hárman gyakran jajgattak fájdalmukban.
Így végül nem is az oroszlán miatt végződött olyan rosszul a jól indult nap..
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (2)
A FENYŐ, A NYÁRFA, ÉS A VARÁZSLÓ
A hegyoldalban délceg, magas fenyőfa állt. Kicsit lejjebb, egy hasadékban pedig nagy nyárfa.
A nyárfának tetszett, ha szellő mozgatta a leveleit, de az erős szelet nem kedvelte. Oka volt rá, mert a szél egyszer a nyárfa két ágát is letörte. Szerette viszont a napfényes időt, mert akkor szépen csillogtak ezüstös levelei.
A fenyő ezzel szemben örült, ha erős szél zúgatta lombkoronáját. Ilyenkor harcias katonának, sőt, olykor a fák hadvezérének képzelte önmagát.
Éppen sötét fellegek futottak össze az égen. A szél egyre erősebb lett. A Nap eltűnt.
A fenyő diadallal nézett le a nyárfára:
- A szél legyőzte a Napot!
A nyárfa elkomorult, de nem szólt semmit.
Hamarosan azonban elcsitult a szél, szétszóródtak a felhők, és újra kisütött a Nap.
Most a nyárfa vetette oda a fenyőnek, lenézően:
- Mégis a Nap nyert! A szél már meghunyászkodott előtte.
Egy varázsló, aki hallotta a két fa beszélgetését, elmosolyodott, és így szólt:
- Inkább úgy mondanám: egyikük sem győzött, csak eljátszottak egy jelenetet a Természet Színpadán!
Ez a megjegyzés nem tetszett sem a fenyőnek, sem a nyárfának, de a varázsló bölcsebb volt annál, hogy ezt a szívére vegye. Inkább elővette hátizsákjából azokat a harapnivalókat, amelyeket gondos felesége varázsolt oda.
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (3)
AZ ÍRÓ ÉS A HIÁBA
Rossz korszak hozott sok-sok embernek nehéz időt, szegénységet, de meg az országban olyan visszataszító marakodást, hazudozást, erkölcsi romlást is, hogy azon még a sokat látott író is elámult.
Barátja így szólt hozzá:
- Az a tanácsom: egyelőre ne írj semmit, most nem kelendő az igazság, hiába a becsületes gondolatok, senki sem hallgat rájuk! Minek írsz hát, kinek?
Az író, lehangoltan bár, így válaszolt:
- Kinek? Igazad van, lehet, hogy már csak a saját lelkiismeretemnek írok, de tanácsod olyan, mintha azt javasolnád: egyelőre ne álmodjak többé! Ez is, az is lehetetlen számomra.
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (4)
A BESZÉLŐ HALACSKA
Egy öreg halászember hét halat fogott, de gyenge volt már a keze, megbillent a háló, hat hal visszaesett a vízbe, csak egy hal maradt benne, a legkisebb.
- Soványka vacsora leszel! - mondta a halász hangosan önmagának.
A kis hal megszólalt:
- Ilyen az én szerencsém! Este már hallgatok majd, mint a sült hal!
A halász fejéről a sapka is leesett volna a meglepetéstől ezekre a szavakra, de nem hordott sapkát. Amikor kissé magához tért, így szólt:
- Te az a beszélő aranyhal vagy, akiről gyermekkorom meséje szólt? Teljesíted három kívánságom, ha visszadoblak a vízbe?
- Nem vagyok aranyhal, csak beszélő hal. Egyetlen kívánságod sem tudom teljesíteni, mert nincs varázserőm! - ismerte be a halacska.
Az öreg halász elmosolyodott:
- No, akkor te sokkal csodálatosabb vagy, mint az a mesebeli beszélő aranyhal, talán az egyetlen ilyen halacska a világon! Ha azt hazudtad volna, hogy teljesíted három kívánságom, akkor is visszadobtalak volna a vízbe, - így azonban még nagyobb tisztelettel teszem ezt!
A beszélő halacska is meghatódott:
- Köszönöm! Amit mondtál, az is felér egy mesebeli csodával. Arra gondolok: valószínűleg te vagy az egyetlen halász a világon, akire a hálójába került hal valaha is tisztelettel nézett.
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (5)
SAJTOT LOPÓ EGEREK
Két egér elhatározta: sajtot lop. A kamrába nem tudtak bemenni, ezért úgy döntöttek: az egércsapda ketrecéből fogják elcsenni a jó szagú, ízletes csemegét.
Azt mondta az egyik egér a másiknak:
- Bemegyek az egérfogóba, leveszem a horogról a sajtdarabkát, kiadom neked. A ketrec ajtaja becsapódik, de te kívülről ki tudod nyitni, hiszen együtt figyeltük miként kell ezt megtenni. A sajtdarabkát azután megfelezzük!
Bement a csapdába, zárult az egérfogó ajtaja. Az egérke kiadta a ketrec résén a sajtdarabot a másik egérnek, és így szólt:
- Most nyisd ki az ajtót!
Társa arra gondolt: ha nem nyitja ki, az egész sajtdarab az övé lesz, egymaga eheti meg. Így szólt:
- Te sajtot loptál, ami csúnya dolog! Nem tudom, hogy helyesen teszem-e, ha segítek rajtad.. Át kell gondolnom..
A ketrecben rekedt egér szóhoz sem tudott jutni ekkora képmutatás, becstelenség láttán, de ugyanakkor meg is rémült, nem csak saját várható sorsától, hanem valami mástól is.
Mi volt ijedelmének másik oka?
Hát az, hogy a barátjának hitt, de őt cserbenhagyó egér háta mögött megjelent a macska.
A macska elkapta ezt az egeret, de a másikat is meg szerette volna kaparintani, azt, amelyik az egérfogóban volt.
Nekiállt, ide-oda dobálta az egérfogót a benne levő kétségbeesett cincogóval.
A sors azonban nem akarta kétszeres sikerrel megajándékozni a macskát.
A cica mancsaitól végül kinyílt ugyan az egérfogó ajtaja, de addigra a ketrec pont az egérlyuk mellé került. A kiszabadult egérke egy pillanat alatt már bent is volt a lyukban, biztonságos lakásában.
A cicának ez nagyon nem tetszett, - de mit tehetett? Két egérpecsenye helyett csak egy jutott neki. Bosszúsan nyávogott egyet, és belenyugodott.
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (6)
ORSZÁG, MENNYORSZÁG, POKOL
A varázsló világ körüli és világon belüli utazása során elvetődött egy kis országocskába, ahol azt tapasztalta, hogy a lakosság nagy többségének élete keserves földi pokol, bár, igaz, keveseké tényleg mennyország, mindennel, ami szemnek-szájnak ingere, - a többiek kárára.
E világutazó ebben még nem talált semmi különöset, hiszen sok-sok ilyen ország van, de abban már igen, ahogyan a kárvallott többség viselkedett.
Az országocska nagyfejű királyféléje hatalmas, címeres hordóról ellenvetést nem tűrő hangon szónokolt, hirdette, hogy az ő országa a világ legsikeresebbje, méltó utóda az egykori kormányzókirály birodalmának.
No, még ez sem volt szokatlan ebben az egyik kutya, másik eb világban, de itt nem csak a koncleső udvaroncok, hanem a kifosztott, és megalázott emberek is szinte mind majmokként ugráltak a hordószónok király körül, tapsoltak, istenítették.
- Én megmutatom, hogy milyen volt valójában kormányzókirályotok idején az élet! - szólt közbe a varázsló.
Egy intésére máris megjelentek az égbolton a múlt képei, eseményei, a rájuk tett díszes hazugság-köntös nélkül, úgy, ahogyan egykor, a valóságban.
Az elbutított tömeg viszont, ahelyett, hogy ezt megköszönte volna a varázslónak, mocskolódó szavakat, nevetséges rágalmakat kiáltozott feléje.
A varázsló erre néhány titokzatos szót mondott, halkan, de azokra a tömegben ugrálók lassan kezdtek átváltozni - majmokká!
A bűvös pálcás úr továbbment. Hamarosan egy istennő lépett elő a fák közül, rákacsintott, és megkérdezte:
- Miért tetted ezt?
A varázsló elmosolyodott:
- Ha már ennyire majmolják királyvezérüket, akkor legyenek inkább egy időre majmok! Nem érdemlik meg az emberi külsőt ilyen belsővel! Talán elgondolkoznak saját magukon is. Egyszerre három dologra is szégyent hoztak: saját országukra, a Mennyországra, - de, furcsa módon, még egy értelmesen irányított Pokolra is!
Az istennő nevetett:
- Igazad van, de hamar elpárolog náluk egy ilyen varázslat hatása. Én is mióta igyekszem értelmesebbé, becsületesebbé, bátrabbá tenni őket, de hiába!
A varázsló először elkomorodott, azután így szólt:
- Igen, de majd jönnek új varázslók, - és ki tudja? Sok-sok aprócska varázslatból talán igazi változást hoz, alkot majd a Legnagyobb Varázsló: az Idő.
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (7)
JÁRT ÚT ÉS JÁRATLAN
A bölcselő vándorlása során ismerős hegyhez érkezett. Egyszer már volt ott, megmászta, többször is.
A hegyre két út vezetett fel. Az egyik eléggé sziklás volt, kissé meredek, ösvényét itt-ott benőtte a gaz. Látszott: az utóbbi időben kevesek jártak rajta.
A másik kényelmes földút volt, a hegy lankásabb részén.
A bölcselő barátja felkiáltott:
- Járt utat a járatlanért el ne hagyj! Okos közmondás.
- No, ez a körülményektől függ! - mondta a bölcselő. Hányszor jártak, és járnak ma is, a népek azon a járt úton, amelyik rablókhoz és tolvajokhoz vezetett, vezet, - de nem tanulnak saját múltjukból! Ám én e hegyre vezető mindkét utat ismerem már. A kevesek által járt út szemet, lelket gyönyörködtető kilátást nyújtó magasságba vezet el, bár megdolgoztatja az ember lábait, meg a tüdejét is. A kényelmes, sokak által megjárt út végén nincs ennyire pompás kilátás, de van ott egy híres étterem.
- Én inkább az étteremhez vezető utat választom! - mondta a bölcselő barátja.
- Hát.. - jegyezte meg a bölcselő - mivel nem szép dolog, ha az ember elhagyja hűséges barátját, én is veled tartok!
- Köszönöm! - válaszolta a barátja tréfásan. Csak azon tűnődöm: vajon korgó gyomrod nem befolyásolt-e a hűség e szép példájának megnyilvánulásában?
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (8)
A SEBES VIZŰ PATAK ÉS A VARJÚ
A varjú halat szeretett volna kifogni magának a hegyi patak gyors vizéből. Nem tudni, hogy ő volt-e ügyetlenebb más varjaknál, vagy a halak fürgébbek, de ez nem sikerült neki.
A fekete madár a patakra lett mérges. Az a hibás, és talán szándékosan fut olyan gyorsan, hogy neki kudarcot okozzon!
Bosszúsan röppent ki csőréből:
- Miért viszed el oly gyorsan a halakat, te ugrabugra vizű, bolond patak? Kár úgy sietned, kár! Miért nem veszel példát a nagy folyóról, lent a síkságon? Nézd, innen is látszik, hogy milyen nyugodtan megy tovább, a tenger felé!
A hegyi patak csak ennyit válaszolt:
- Sietek, mert siettetnek!
A hegy mosolygott. Jól tudta, hogy az ő lejtője az oka, amiért a patak vizének oly gyorsan kell továbbsietnie.
A varjú azonban, amelyik a kérdést feltette, nem gondolkodott el a patak válaszán. Felszállt a levegőbe, károgott, bosszankodott.
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (9)
HASZNOS BOLONDOZÁS
Két legény vándorolt a nagyvilágban. Tarisznyájuk még tele volt, jókedvük sem kóborolt el tőlük.
Egyikük, aki igen erős volt, azt mondta:
- A közmondás szerint bolondnak jár a szerencse. Bolond leszek!
Mindjárt neki is állt bolondot játszani. Hat magas fát is megrázott.
Azt mondta neki a másik:
- Hagyd abba, már látom, hogy te tényleg bolond vagy!
A legény azonban nem hagyta abba, a hetedik fát is megrázta. Az volt a hét közül a legmagasabb.
Leesett valami a fa tetejéről, és csörgött egyet.
Odamentek, látták: fekete bőrzacskó. Kiderült: száz nagy ezüstpénz van benne, délceg király képmásával mindegyiken.
A két legény fél lábon ugrált örömében. Az, aki előbb bolondnak mondta a másikat, végül így szólt:
- Hagyd abba, pajtás, a bolondozást, mert az is közismert: egy bolond százat csinál! Attól félek, hogy ha száz bolond idejön, akkor nekünk még egy ezüstpénz sem jut. Egyikük sem lesz olyan bolond, hogy hagyjon belőle.. No, hát az is nagy bolond volt, aki erre a magas fa tetejére kötözte fel ezt a pénzes zacskót!
- Nem egészen.. - vélte a másik legény. Ez a fa olyan erősnek látszik, hogy a vihar sem tudta volna kidönteni. A fa tetején még az sem vette volna észre a zacskót, akinek sasszeme van. Ügyetlennek sem mondanám őt, hiszen fel tudott mászni ennek a magas fának a tetejére. Az viszont bizonyos: kötözte oda elég erősen, talán azért, mert a mászásban már kifáradt..
Lelkes Miklós: Tovább ballagó történetecskék (10)
LIBA HIBA
Egy csinos, jól öltözött legény lovagolt be a számára ismeretlen falucskába. Az egyik házból liba futott ki, megijedhetett valamitől, talán rókától vagy mástól.
A figyelmetlen gágogó nem vette észre a lovat, - vagy a ló a libát? Tény: a paci patájától szegény lúd megszűnt gágogni, örökre.
A legény egy fához kötötte a lovát, és bekiabált a házba:
- Hó! Hó! Harang! Halihó! Lapos liba, barna ló! Liba hiba, liba baj, volt-e ilyen baj tavaly?
A házból csodaszép leány jött ki. A legény köszönt, bemutatkozott, azután elmagyarázta: baleset történt e libával, nem tudni: a liba volt-e a hibás, vagy a ló, de kész megfizetni a liba árát.
A leánynak megtetszett a legény, nem kevésbé annak udvariassága, és az, hogy a hibát nem fogta kizárólag az ő libájára. Elmosolyodott és így szólt:
- Ha nem sietős az úrfi dolga, akkor volna egy javaslatom. Megsütöm e szerencsétlenül járt libát ebédre, együtt megesszük, így csak a liba árának felét kell megfizetnie az úrnak, de ha azt sokallja, még alkudhat is!
A legény nevetett. Neki is nagyon tetszett a leány, meg annak ötletes javaslata is. Örömmel beleegyezett a dologba.
A közös ebéd jól sikerült. Ettek, utána beszélgettek erről-arról. Ezt követően a legény gyakori látogató lett a leány házánál, olyannyira, hogy a falu csősze így tréfálkozott a kocsmában:
- Édesalmás Piroska egyik libája kimúlt, de kimúlásával végül szerzett Piroskának, ennek az eddig rátarti, legények között úgy válogató, büszke leánynak udvarlót, Éleskardos Pistát, aki, úgy látom, legény ám a talpán!
A történet a továbbiakban sem lustálkodott. Piroska nem csak udvarlójának szerezte meg Pistát, hanem, miután megszerette, hamarosan férjének is.
Pista így tréfálkozott a lakodalomban:
- A mi boldogságunk egy liba hibával kezdődött!
Piroska megcsókolta férjét, de hozzátette:
- ...vagy ügyes lovacskád tettével, aki a legjobbkor lépett rá libuskám hátára!
(2014)
|
Lelkes Miklós: Márai Angyalához
Költő, egykor írtál egy verset,
s azt mímelted: népedért reszket
szíved, s a Szabadság Hazája
földjéről száll fel lelked vágya..
Kérdés, kit értettél a népen,
előbb, ötvenhatos reményben,
majd amikor az angyalt kérted,
hogy jaj!-t vigyen a messzeségnek..
Te meghaltál, de Angyalodhoz
hadd szóljak: - Mit hozott és mit hoz
ötvenhat, s kor, mely indult akkor
az öntelt óceáni partról?
Angyal! Legalább Te légy látó,
Istennek igazat kiáltó:
- Nép ez a nép? Hamis a pásztor,
s takarításra vár a Jászol!
Kiáltsd hát Istennek, Világnak,
annak, kit még becsület áthat:
- Tolvaj hazugnál szem se rebben,
s ki is az, aki Kínkereszten
fel-feljajdul, átkozza sorsát?
Az a versbéli Magyarország!
Önmaga, s mások ellen vétett?
Mégis Kegyelmet adj, merészet!
Kérdd: - Isten, a Keresztről vedd le!
Tanítsd Erkölcsre, Szeretetre!
Tanítsd, hogy értse Bibliádat
olyan szívvel, milyennel Nálad
íródott, s ahogy vitte lelkén,
lelkében, múltban, őskeresztény!
Utószó az Angyalhoz:
Szárnyas Lény! A csüggedés ott van
bennünk, - s bízhatunk angyalokban?
Ám az, hogy kiszakadt belőlem
e Fohász, félig elmenőben,
annyit jelent: erős a bánat,
s egy Isten-szó többé nem várhat..
Vidd hírül azt is a világnak:
- Akad még, ki csaló Csodákat
megvet (s Ninivét, mely egészen
elmerült embertelenségben!),
s nem szíveli, hogy kapzsi cégek
Isten-üzletből miként élnek,
s közben eladnak jelent, s múltat,
s büszkék: mennyi rosszat tanultak!,
zászló leng ötvenhat-mesékben, -
de a valóban ott a szégyen..
..hát kiáltsd, Angyal, a Világnak:
- Itt szívekben félelem, bánat,
s helyére egykor-csillagoknak
nem a rossz jött, - rosszaknál Rosszabb!
(2014)
|
Lelkes Miklós: Őszi fák
A fák számomra mindig nagyon érdekesek. Olyan fával nem is találkoztam, amelyik nem lett volt az. A környékünkön mostanában talán a diófa a "legőszibb". Más fák, ha kissé megfogyatkoztak is leveleikben, ezekben az október eleji napokban még mindig elég dúslombúak, ha színt váltottak is. A diófák azonban már nagyon megtépettek, koldus kinézetűek. Olyanok, mint amilyen a többi fa lesz majd (az örökzöldek kivételével), ahogy közeledik a tél.
Verset írtam az őszi tópartról (régebbi emlékeimből, mivel ott, ahol élek, nincsen tó). Már írás közben láttam, hogy nem jó a vers, eldobhatom, nincsen benne az a többé-kevésbé titokzatos mélység (vagy magasság), ami a jó alkotásokban igen. Sok baj elért szeptemberben, sok embertelenséget tapasztaltam, így érthető, hogy egyelőre nem tudok verset írni.
Különben mintegy másfél évtizede Magyarországon megszűnt a versek (és más szépirodalmi alkotások) iránti érdeklődés, színvonaluktól teljesen függetlenül. Némi kulturális fellendülés csak a századforduló utáni néhány évben volt, amikor a profit reménye az értékesebb alkotások kiadásának is kedvezett. Ennek már régen vége. Az ország siralmas állapotának ez is egyik mutatója, kétségtelen, hogy nem a legfontosabb.
Sokkal jobban érzékelteti a nagy és növekvő bajok hátterét az a könyv, amit néhány napra kölcsön kaptam. Andrassew Iván írta, a címe: Ne vígy minket a kísértésbe, a Noran Libro adta ki, Budapesten, 2012-ben. Tőkés Lászlóról szól. Először arra gondoltam, hogy ismertetem, de mivel többnyire dokumentumokat tartalmaz, végül úgy döntöttem: a könyv olvasóira bízom véleményük kialakítását (a Szerző eredeti szándéka is az utóbbi volt). Itt csak a könyv végén levő sorokból idézek:
"Azért, mégis engedtessék meg nekem egy megjegyzés: nem hiszem, hogy a művelt világ bármelyik demokráciájában - legalábbis azokban, amelyekben protestáns etika alapértékei határozzák meg a közéletet - akár csak falusi képviselő is maradhatna egy olyan ember, akiről kiderül, hogy úgy bánik a kutyájával, mint Tőkés László a feleségével."
Szerintem a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK) is szerepeltetni kellene Andrassew Iván könyvét. Korántsem Tőkés László miatt, hanem a miatt a háttér miatt, ami a főpapot felemelte, bálványozta és bálványozza. No és esetében - a könyvben szereplő dokumentumok szerint - nem csak a protestáns etika sérült, hanem a legelemibb erkölcsi követelmény, szégyenletesen.
A könyv megírása hazafias tett volt, mert nem az a hazafi, aki elhallgatja a múlt és jelen hibáit, visszásságait, jellemtelenségeit, erkölcsi botlásait, bűneit, hanem az, aki - az erények tagadása nélkül - felhívja ezekre a figyelmet. Nagy költőink, íróink így tettek, és nem csak magas színvonalon alkottak, hanem az igazságra törekvően, becsületesen. Leírt szavaik, úgy tűnik, alig hatnak a mai Magyarországon.
Ne de mit szomorítsam magam még inkább! Térjünk vissza az őszi fákhoz. A vadgesztenyék levelei már nyár közepén (sőt, olykor nyár elején) elkezdenek rozsdásodni. A többi fa, - ha nincs nagy szárazság - nyáron nem követi őket. A legtöbbjük még most is, október elején, ellenáll a csendes tűnődést vagy mély bánatot hozó évszaknak. A csendes tűnődés jó, a bánat nem.
Sok verset írtam a fákról (az egyik A nagy fa törzsén című, ha valakit érdekel, elolvashatja az interneten).
Különben az őszi diófa, bár úgy néz ki, mint a koldus, termése a legérdekesebbek és leghasznosabbak egyike. Kemény ez a termés kívülről, konokul kemény (ami így, külsőleg, talán többé-kevésbé magyar sajátságra is emlékeztet), csak, persze, belül tiszteletre méltó, tápláló tartalom van.
A diófa, amelyik ősszel koldus gúnyában áll, eszembe juttatja a számukban egyre szaporodó magyar koldusokat (nem csak a kéregetőket értem alatta). Ők is sokat adhatnának még Magyarországnak (és a világnak), - ha adhatnának.
Hát igen, jó volna egy jobb, értelmesebb, becsületesebb, erkölcsösebb, igazságosabb Magyarország (kevesebb hazug melldöngetővel), de ilyen, sajnos, jelenleg nincs a láthatáron.
(2014)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
|
Lelkes Miklós: Az ősz földje (Nikolits Árpádnak)
Ősz földje ez. Hajlongnak mind az ágak.
Egyedüllétén magányos virág
csodálkozik, halványul már a szirma,
s könnycseppes fény szűrődik rajta át.
Hallom, sokat dolgoztál, Ezermester!
S írtál is, gondolatban, könyveket,
- de csak magadnak. Bennem is a kérdés:
az író ír, de azzal mit tehet?
Fiatalon, miként egykor Petőfi,
még elhiszi: sokat. Később leül.
Körülveszi lóvásártér-valóság
kívülről és, lassanként, legbelül.
Idő irat velünk, e Nagy Felejtő,
és nem árulja el, hogy nincsen út
senkinek sem, szívszorító jövőkbe
visznek el szégyenteljes háborúk.
Van ellenpélda? Nem kétséges: nincsen.
Móricz Zsiga Bá', remek, bölcs paraszt,
igazat írt, s végül hány olvasó az,
akit könyve igaznál ott maraszt?
Elbúsult tél tart szomorú tavaszhoz:
Petőfi verse is díszlet maradt,
s a szavaival tolvajok, bohócok
ünnep táján a népnek játszanak.
Nagy lélek volt, nagy Költő, - s a magyarság?
"Szeretett népe" Petőfire vár,
hogy ezt-azt értse? Korántsem. E népnek
inkább költője Szabolcska Mihály...
No, mindegy az is, ami nem, hát végül
én azt írhatom csak, ami igaz:
ősz ágat hajlít, gerincet, s harasztot
zörget, - az ostobáknak szent a gaz.
Virág körülnéz. Halványul a szirma.
Menekülnek már nem hívő színek.
Itt-ott bogárka búvóhelyhez ballag,
s jaj elszorít egy távozó szívet.
Kiszámítható, egyszerű a képlet:
verem mélyén erkölcs és értelem.
S az ősz földjén csontig hatol majd penge:
villanó tőr-tél, - a történelem.
(2014)
|
Lelkes Miklós: Régi-új nyár
Istentelenre vállat ránt az isten
(annak hitt Allah, Krisztus, Jehova).
Palesztin vért ken arcára az alkony,
s két nép megy: útjuk régi Sehova.
Két nép? Sokkal több. Szédelgő világban
egy kis ország torkán is megakadt
a múlt-falat, de nem kéri a doktort,
ha fuldoklik is, - nem kér igazat.
Nyár van. Forróság. Ukrajnával játszik
kis háborút néhány nagyhatalom.
Ördögvigyor. Csecsemő-háborúból
felnőhet mennydörgősebb alkalom.
Párolgó táj. Régi, rossz önmagához
a nép ma is, makacsul, egyre hű, -
s mint is érthetné meg a bonyolultat,
ha nem érti azt, ami egyszerű?
(2014)
|
Lelkes Miklós: A mindenért való felelősség
Ha a magyar lakosság kicsit magasabb értelmi színvonalon lenne.. Az, amin van, általában csak a szomorú világszínvonal, sajnos (de még időnként az alá is csúszik, igencsak).
A legutóbbi két választás után az egyik párt vezére teátrálisan jelentette ki az újságírók előtt:
- MINDENÉRT VÁLLALOM A FELELŐSSÉGET!
Nos, mit gondolnak, Olvasóim? Szép, bátor, okos kijelentés volt ez?
A szépség ízlés kérdése, ami a bátorságot illeti, hát nem nagy bátorság kell egy ilyen kijelentéshez, ha az illető már úgyis tudja: párttársainak többsége megfúrta.
Okosság? Én mindenekelőtt nevetségesnek tartok ilyen kijelentést, mert már az elemi iskolában meg kellene tanulnia mindenkinek: nagy szó az a MINDEN!
Kevesen tanulják meg, de azért annyian igen, hogy az, aki nem vesztette el mindkét kezét, az ujjain megszámolhatja azokat, akik mégis. Négy-öt értelmes emberrel viszont nem sokra megy egy ország, még akkor sem, ha csak tízmillió hazai lakosa van is, és furfangosan hozzáad ötmillió külföldit. Sok, ami sok, - de kevés, ami kevés! Az utóbbi mondat első fele talán közismert, de a második fele a köz által eléggé ismeretlen..
No, miért is nagy szamárság, Olvasóim, tartalmát tekintve, a fentebb említett kijelentés (MINDENÉRT VÁLLALOM A FELELŐSSÉGET!)?
Elgondolkozhatnak rajta, akkor is, ha ez nehezükre esik, mert már leszoktak a gondolkodásról.
A vesztes párt vezére ezért-azért, persze, felelős, - de nem mindenért!
A győztes párt vezére bezzeg nem áll ki az újságírók elé, így dicsekedni:
- MINDENÉRT VÁLLALOM A FELELŐSSÉGET!
Utóbbi, győzelemtől és önmagától eltelt, pártvezér ugyan valószínűleg azt gondolja magában, hogy az ő érdeme minden, ám ezt nem mondja ki, e nélkül is van mivel dicsekednie, csupa olyan dolog, amit ő úgy érez: dicséretes.
Jól érzi? Azt gondolják, Olvasóim, hogy a győzelem mindig dicsérendő?
Hát, ha azt gondolják, akkor három dolgot nem ismernek (esetleg nem is akarnak megismerni): MÚLTAT, JELENT, JÖVŐT.
Ez annyit is jelent a jelenben: nem az én olvasóim, akár olvassák ezt az írást, akár nem.
A győzedelmes párt vezérének felelőssége (elvileg még Isten előtt is) erkölcsileg sokkal nagyobb lehet, mint a vesztesé. Ám nála is nevetséges volna, ha a Piacgazdaság mai, eléggé szemetes piacán felkapaszkodna a boroshordóra, és azt kiáltaná az összegyűlt népség előtt:
- MINDENÉRT VÁLLALOM A FELELŐSSÉGET!
Mindenért ő sem lehet felelős, mert a győzelemhez majdnem mindig görbe utak, nem éppen fehér bárány tisztaságú trükkök, és más, erkölcsi szépséget erősen nélkülöző, tettek is vezetnek.
Én nem vagyok pártvezér, nem vagyok politikus, nem vagyok.. Sőt! Nem vagyok Shakespeare híres mondásának csodálója sem (GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK!), mivel jól tudom, hogy az, aki ma gondolkodik, nincsen sehol. Magyarországon különösen!
Ettől függetlenül, Olvasóim, gondolkodhatnak, de ha becsületesen, tárgyilagosságra törekvően teszik ezt, - szigorúan csak a saját felelősségükre!
Sokszor veszélyesebb az ilyesmi, mintha orosz rulettet játszanának magukkal.
Ám utóbbira se áhítozzanak, előbb-utóbb úgyis eljön az a BUMM!, sokkal előbb, mint a mondásígéret a szőlővel és lágy kenyérrel, vagy a túlságosan felnőtt gyerekmondóka, a tea, kávé, cukor, rum, bumm!
Ha esetleg a tea, kávé, cukor, rum elmarad is, a Bumm biztosan megjön!
Várják békességgel, türelmesen, ölbe tett kézzel!
(2014)
|
Lelkes Miklós: Elpárolgó világ (Hosszú Aurélnak)
Ígértem, múltkor, hogy meglátogatlak, -
s csak ünnepekkor írtam levelet,
helyette, de, lelkem mélyén, a szándék
ott volt. Ígéret hamis nem lehet, -
nálam. A "jobb későn, mint soha" mondás
(bár egy kicsit hibádzik valahol)
most előugrik tegnapi homályból,
s egy megírt vers máris feléd lohol.
A lég liheg a túlfűtött melegtől,
s én is jövök, táskába bort teszek,
vöröset, múlt tájaktól, ifjúságtól
vért keringetően szerelmeset.
Fehér pihéket röptetnek a nyárfák, -
mindegyikben ott utazik a mag.
Így utazunk mi is most, észrevétlen,
s meg-megállít madársíp pillanat..
Nyugtalan nyárfák ellentéte: kékség
fent, merev, most nem mozduló világ.
Kis csodákat lent versbe csomagolnak
megérthetetlen, nagyon nagy csodák.
A bodzafák tányérjaik kitartják, -
fényt váró, öntudatos koldusok,
s még lentebb, virág szirom színszavával,
a Bizonytalan beszél és ragyog..
..és sok-sok nyár jutott eszembe máris,
platánsorok, árnyékot kereső
utcák, kertekből ki-kiugró hangok,
s belső hangok olykor, menekülők.
Az arcunk végig simító mezőkre
- pár száz méter, és ott volt a határ! -
emlékezünk, s villás fecskéit egyre
villantja fentről, sietős a nyár.
Az iskolánk? A volt izgalmak messze.
Olykor nem is tűnik úgy, hogy velünk
történt ez-az, vagy ha velünk is, mégis
álomvalóság volt, s felébredünk.
No, szóval, biztos szidtál: miért nem jöttem,
ha megígértem.. Megérdemlem? Talán
egészen, ámde, az is lehet, félig, -
mentség is ott évszakok asztalán.
A tavasz szól: - Várj még! S bágyasztó nyár jön.
S ha ősz? A sok szín bánatot is ad.
Búsító gond kél a tél börtönében.
Érthetőek halogató szavak.
Az ember, hidd el: hiába lesz gyermek
újra, felnőtt baj ott is felkeres,
emlékeidben, s körülzárnak olykor
sötét bőrű, gúnyos szerecsenek.
Park csúszik eléd, király-mellszoborral,
Mint lehetett igazságos király?
A hollócsőrből hová lett a gyűrű?
S a Közelben el nem ért Messze vár.
Érdemjegyek? Becsület? Mit is érnek?
Padokon holtra fáradt emberek.
Hányingert kelt köztársaság-királyság:
s címerpajzsa mögött becstelenek.
Ott pöffeszkedik, trónján, Csóri vajda,
s megtapsolják ostoba emberek
(nem csak azok: fizetett érdek-szolgák, -
a hazugság becsap szegényeket!).
Nagyida lett e kis, idétlen ország,
s kuruc zászlókkal a labanchadak.
Hát igen, igen.. Ha Isten volna isten,
s váraivá tenne templomokat..
Harmat szökik, elpárolog az illat,
s lassan (gyorsan?) elpárolog a test.
Bizonytalanból kilép Bizonyosság,
Látóknak egyre félelmetesebb.
Hol ítélet kell, - akár butaságból
vaksi polgár Szeretetről makog,
s keresztet vet arra a Bibliára,
amit vigyorgó Ördög otthagyott.
Új háborún új köntös, tűzszegélye,
lehet, maholnap itt lelkekhez ér.
S tanult e nép múltjából? Valamicskét.
Amit igen, alig több semminél.
A volt tudás ilyen könnyen elillant
az agyakból? S helyette ez terem?
Hová lettél bátran szemekbe néző
Csillag-idő, igaz történelem?
Tulipán kelyhe piros színt ragyogtat,
kedves pirost, emlékként. Életem
hány perc, pillanat még szálló világban, -
Bizonytalanban biztos szerelem?
Szemem, tudom, lezárni készülsz, Tündér, -
de tovább párolog ez a világ,
s Csend kacsint rá távolodó mesékre,
s égi tücsök ringat szimfóniát.
(2014)
|
Lelkes Miklós: Anekdoták (Nikolits Árpádnak)
A szülők kártyáztak a rokonokkal.
Dióvirág hullt: érdekes lelet, -
mind-mind olyan, mint az elpusztult hernyó.
Levélen fény árnnyal incselkedett.
Azt kérdezed: érdekelt-e a kártya?
Kártyázás nem, de a kártyák igen:
a koma, ki melegedett a tűznél,
télben, s tavaszhölgy, virágszerelem,
nyárban érett nő, kézben kéve, sarló
(nem vagyok serény, ha dolgozni kell,
a sarlóval sem, ám dolgoztam egykor,
néhány percig, meg is vágtam kezem),
s tetszett a kép, melyen szüreti asszony,
kádból magának mustot mer, iszik,
s megcsodáltam a cifra ruhás főket,
kártyalapok lovas királyait
(no és a feldíszített tök is tetszett, -
bár nem gondoltam akkor: majd, lehet,
körülvesznek a kényszerű csatákban
kártyavárak, s dísztök-töketlenek..).
Nem folytatom.. A verscímtől, belátom,
rímes úton elkanyarodtam én,
s ha így megy tovább: anekdotát írni
nem buzdít majd Téged e költemény!
Hol is tartunk? Kártyacsatáztak egykor,
s anekdotáztak szülők, rokonok,
s a beszédükre, titkon, de füleltem!
Csillagraj feljött, nyüzsgött, ragyogott:
Szépség rendetlen összevisszasága.
(Tudom: nem illik ezt bevallani,
de rajtad kívül ki olvassa versem,?
Alig akad oly Elszánt Valaki!)
Csak azt ne mondd: ÉN írjak anekdotát!
Tudod: költő található valót
elkerül, inkább képzeletből alkot, -
formál a népnek el nem adhatót.
Igen! A költő Képzelet Lovagja,
s mint én is, egy Elképzelt Népnek ír
(így könnyebben jut ahová az író:
mit írt szép, ámde semmire sem ír!).
Mit tagadjuk? Petőfi is ilyen volt.
A Nagy Naiv. Vers-eszméje szabad?
Porondján mai hamis Márciusnak
rablétben szolgál hazug szavakat.
No és Ady? E véraranyos Vátesz?
Amit tanított - homályban maradt.
Ha kis pénzhez jut, költ e nép, - de erkölcs?
Tál lencséért is elad igazat!
No, persze, persze.. én messziről néztem
közelt, s mindig kéznél volt táltosom,
s bár fejbe vert a szélmalmos varázslat,
szárnyas ló mentett, mesékkel rokon..
A költő más.. No de Te, mégis, Árpád,
Író vagy, s így a Valóság maga,
s Ezermestere is a Valóságnak,
Életvásárnak, hol szól nyihaha!,
vagyis nyerít valóság-ló (nem táltos!),
földnek értékes trágyát otthagyó.
A Költő gőgösködhet: Ő az Isten, -
de Író szava többet ér: Való.
Te többet láttál, volt sok kézfogásod
(s csak inasod volt, olykor, képzelet?).
Neked van miről anekdotát írni:
ki mit, kit, miért gyűlölt, szeretett?
Ezt a Múlt-részt ne tartsd meg önmagadnak!
Mit Való ad: nem álom hozta hit.
Anekdota megmutatja Keresztjét,
s volt vágy-idő élénk Csillagait.
(2014)
|
Lelkes Miklós: KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK (3): Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989.
Gróf Bethlen Béla erdélyi magyar arisztokrata 1940-1944 között a Magyarországhoz visszacsatolt észak-erdélyi területen két vármegye főispánja volt, 1944 őszén pedig még fontosabb tisztséget töltött be, mint Észak-Erdély kormánybiztosa. (Rokonságban állt gróf Bethlen Istvánnal, aki a Horthy-korszakban egy ideig Magyarország miniszterelnöke volt, de később is mindvégig megmaradt Horthy bizalmasának, tanácsadójának, és - számomra az irodalomból úgy tűnik - a Horthy-korszakot kiszolgáló államférfiak között Bethlen István volt a legértelmesebb, és legravaszabb. Mellékesen jegyzem meg, hogy Bethlen István felesége, gróf Bethlen Margit egyik könyvéről, az Impressziókról is írtam, az interneten megtalálható.)
A fentebb említett mű, mint majdnem minden emlékirat, több okból is tűnődésre készteti azt a (manapság ritka) olvasót, aki tárgyilagosan akarja mérlegelni mindazt, ami az emlékiratokból következik. Egyes részletek valóságnak való megfelelése, úgy gondolom, még a történészek által is nehezen ítélhető meg, hiszen az emlékiratokban (így ebben is) sok olyan leírás található eseményekről, a szereplők magatartásáról, ami utólag nehezen vagy nem is ellenőrizhető, még akkor is, ha a szerző, mint gróf Bethlen Béla, sok írásbeli bizonyítékot is beszerzett, csatolt.
Fentiek ellenére úgy tűnik számomra: amit Bethlen Béla leírt az, legnagyobbrészt, esetleg majdnem minden részletnél, igaz lehet. Miközben a Horthy-korszakban sokat emlegetett "úri becsület" nyilván általában nem felelt meg az erkölcsi kritériumoknak (még az erkölcs vallási felfogásának sem), addig - ritka kivételként - voltak olyanok is, akik, az osztályhelyzetüknek megfelelő korlátok mellett ugyan, de bizonyos emberséget, tisztességet is tanúsítottak, utóbbiak közé sorolható, benyomásom szerint, gróf Bethlen Béla is. (Osztályérdekeit nem tehette félre, mert akkor a társadalmi rendszer kiközösítette volna, mint ez gróf Károlyi Mihály esetében történt).
Bethlen Béla két olyan megyében lett főispán, ahol a lakosság 70, ill. 80 százaléka nem volt magyar, hanem legnagyobbrészt román. Az emlékirat szerzője elég okos volt ahhoz, hogy belássa: a románsággal való méltányosabb eljárás a két megyében egyúttal a kisebbségben levő magyarság érdeke is.
Minden emlékirat a rajta tűnődő számára úgy egész, ha számba veszi nem csak azt, ami benne van, hanem azokat is, melyek nincsenek benne, - de a benne levők értelmezéséhez szükségesek.
Abban az időszakban, amikor Bethlen Béla a két vármegye főispánja volt, állítása szerint a közigazgatás ügyeibe nem volt beleszólása, mert azt az alispánnak kellett a törvények szerint intéznie, ő a rendeleteket sem kapta meg. Ez valószínűleg igaz, ha Bethlen Béla ilyen határozottan leszögezi, de nem vagyok hivatva eldönteni: így volt-e? Tekintettel arra, hogy sok politikai-társadalmi vonatkozásokkal is bíró problémát a kormány a szerző szavai szerint "egyszerű közigazgatási kérdésként" kezelt, ez a gyakorlat számomra igen furcsának tűnik.
A Hitler által felhergelt erdélyi szászokról Bethlen Béla több helyen is elítélően ír, vezetőik lenézték a magyarságot, aránytalanul követeltek maguknak jogokat (38., 76. old.). (Magatartásuk ezek szerint hasonló volt, mint Csehszlovákiában a cseh Szudéta vidéken élő németeké. L. M.)
Utóbbi nyilván így lehetett, de Bethlen Béla ugyanakkor nem utal arra a feltehetően erős kényszerre a szászok körében, a nyomásra, ami egy adott történelmi helyzetben egy közösség saját becsületes, emberséges tagjait is megfélemlíti. Ez már az emlékirat "mögöttes világához" tartozik, de értelmezéséhez ez is fontos, hiszen a német nemzetiséget a második világháború után, így Magyarországon is a svábokat, ért "kollektív büntetés" (kitelepítés) igazságtalan volt.
Bethlen Béla társadalmi osztálykorlátai, mint ez várható volt is, többször felszínre jutnak emlékiratában. Egyik ilyen eset az, amikor arról ír: osztálytársával, Kállay Miklós miniszterelnökkel sokat vitatkozott arról, hogy miért van a honvéd tisztikar, az államgépezet minden ágának tisztviselői kara, valamint a klérus tele név magyarosított svábokkal, mikor ezek zűrzavaros időkben nagy kockázatot jelentenek. (80. old.). Nos, miért volt így? - teszem fel a kérdést, gondolkozzon el rajta az Olvasó, és azon is: miért nem gondolkodott el rajta akkor és előzőleg gróf Bethlen Béla?
1941-42-ben a magyar kormány több olyan intézkedést tett, amelyek "a zsidóságot érzékenyen érintették", írja Bethlen Béla, és hogy a kormány ezeket az intézkedéseket "egyszerű közigazgatási problémának" tekintette, e rendeleteket csak az alispán kapta, és saját hatáskörében ő intézte el. Kétségtelennek látszik, hogy Bethlen Béla e rendeletek ellen szinte semmit sem tehetett (azon kívül, hogy, mint leírja, egy-egy zsidónak segített), de véleményét e rendeletekről nem közli emlékiratában. (120. old.)
Röviden megemlíti Teleki Pál miniszterelnök 1941. évi halálát, ez szerinte nem öngyilkosság lehetett, előzőleg két náci tiszt járt a miniszterelnöknél, valószínűleg ők gyilkolták meg. (59. old.) (Nyilván nem lehet már megtudni az igazat, szerintem azonban az öngyilkosság mellett szólhat Teleki Pál búcsúlevelének szövege, ha az a miniszterelnök stílusának, szóhasználatának megfelelő. L. M.)
Az emlékirat - jogosan - kitér azokra az esetekre, önigazolásul, amikor Bethlen Béla egyéneknek, csoportoknak, vagy jelentős létszámú közösségeknek valamilyen mértékben, emberségességből segített. Ezek az emlékiratból számomra igaznak tűnnek, nem részletezem valamennyit, de kiemelek néhányat, ami jelentősebb lehetett, ha valóban megtörtént.
Utóbbiak közé tartozik, hogy az 1940. évi rossz termés után általánosan 15 dekára csökkent a lisztfejadag (nehéz testi munkásoknak 30 dekára). Bethlen Béla meggyőzte a közellátási minisztert, hogy adjon ki egy rendeletet: a lakosság daráltathassa meg saját kukoricáját is. Ezt követően a szerzőnek része volt abban is, hogy Magyarország Romániától kukoricát vásárolt. (44. - 45. old.)
Másik ilyen eredményként említendő, hogy 1943 nyarán a magyar katonaság embervadászatot akart rendezni a Cibles rengetegében bujdosó román katonaszökevényekre. Ezt Bethlen Béla embertelennek, de politikai szempontból is erősen kifogásolhatónak, és várható eredményét illetően is értelmetlennek tartotta. Végül Bethlen Béla egyenesen Kállay miniszterelnökhöz fordult, aki a hajtóvadászatra való készülődést leállíttatta. (132. - 133. old.)
1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot és ekkor Bethlen Béla mindkét tisztségéről (a két megye főispánja és közellátási kormánybiztos) írásban kérte felmentését. Felmentésének ügye elhúzódott.
Amikor új kormány alakult és Lakatos Géza lett a miniszterelnök, Bethlen Béla felismerte: Magyarország háborúból való kiugrásának előkészítése folyik. Ezt követően a belügyminiszter rendeletére a csendőrség sok román értelmiségit és módosabb román gazdát gyűjtött össze internálásra. Bethlen Bélának csak Lakatos Géza miniszterelnök segítségével sikerült az összegyűjtött románok internálását megakadályozni.
1944 szeptember másodikán Dálnoki Veres Lajos hadseregparancsnok közölte Bethlen Bélával, hogy polgári kormánybiztosnak nevezték ki Észak-Erdély tíz vármegyéjére kiterjedően, feladata a polgári lakosság érdekeit védeni, képviselni. Ekkor kezdődnek a Szerző gyakori csalódásai az emberekben. A Székelyföldről kiszorult tisztviselők többsége, bár rendelet írta elő, nem is jelentkezett nála. "Mindegyik menekült, mint a patkányok a süllyedő hajóról" - írta. (157. - 158. old.) Bethlen Bélát, aki az adott rendszert hűen szolgálta, megrázta ez a felismerés.
A német és magyar hadsereg fokozatosan hátrált az erőfölényben levő a szovjet csapatok előtt. Szomorú epizódként említi a szerző azt az embertelenséget, amely e háború egyik epizódja volt: a visszavonuló németek azokat az elcsigázott szovjet hadifoglyokat, akik reggel a fáradtságtól, betegségtől nem tudtak talpra állni, egyszerűen lelövöldözték. Bethlen Béla ezt a tényt közölte a magyar honvédség mellett szolgálatot teljesítő vöröskeresztes főnökasszonnyal, és kérte: jelentse tovább a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Ennél többet az emlékirat szerzője valószínűleg nem tehetett (79. old.), de nem is fűzi hozzá utólag az esetet élesebben elítélő véleményét. (Megjegyzem, hogy 1989 óta meglehetősen ritkák a német csapatok körében előfordult embertelenségek, háborús gaztettek felemlítése, és az Olvasó e pontnál is eltűnődhet rajta: miért? L. M.)
Bethlen Béla az akkori társadalmi rendszer hűséges híveként mindaddig a helyén maradt, amíg polgári kormánybiztosként a rábízott tíz észak-erdélyi megyéből nem került az utolsó település is a szovjet csapatok katonai fennhatósága alá. Ezzel megbízatása megszűnt.
Polgári kormánybiztosi tevékenységének talán legnagyobb tette volt az a hazárdjáték, ami szerencsésen végződött.
Megfigyelte ugyanis, hogy a polgári lakosság azokon a területeken szenved és pusztul leginkább, ahol a harcok elhúzódnak. Remélte, hogy Kolozsvár nem lesz utcai harcok színhelye, és ezért arra biztatta a polgári lakosságot: ne hagyja el városát.
Utóbbi azért volt, Bethlen Béla találó kifejezésével, "hazárdjáték", mert ha a németek Kolozsvár védelme mellett döntenek, akkor a polgári lakosság veszteségei nagyobbak lettek volna, mintha a kiürítés időben megtörténik. Szerencsére a hadi helyzet alakulásával Kolozsvár védelme nem következett be, és így - utólag - Bethlen Béla állásfoglalása a város kiürítése ellen jobb választásnak bizonyult. (192. - 193. old.)
Ezt követően Bethlen Bélát kalandos útja tovább vitte Budapestre, majd - miközben a háború, a fegyveres harc még tartott, most már nem magyarországi területen - nagy nehezen visszajutott Romániába, Erdélybe. Nem derül ki az emlékiratból, hogy pontosan mi minden vitte őt vissza, de azért sejteni lehet, hiszen itt voltak birtokai, családi kapcsolatai, és valószínűleg úgy vélte: nem követett el bűnöket, talán sok mindent megmenthet régi, háború előtti nagybirtokosi életéből, még ha új rendszer is lesz, amit minden bizonnyal részben előre látott.
Ha voltak ilyen reményei, azokban csalatkoznia kellett. Bethlen Béla ügye a román népbíróság elé került. Az ügyész először közlte vele, hogy sem román, sem magyar, sem szász vagy zsidó részről nem érkezett ellene panasz, ezért szabadlábra helyezi, írást is adott neki erről. Hamarosa azonban újra letartóztatták, az volt a vád ellene, hogy a bécsi döntés utáni időkben a magyar katonaság fasiszta elemeinek erőszakoskodása ellen semmit sem tett.
Ez ellen azzal védekezett, hogy a katonák részéről elkövetett erőszakoskodásról csak egyszer értesült, akkor is magánúton, és nem hivatalos úton, és akkor még nem is volt semmiféle hivatalos megbízatása. (230. old.) (Ez jogilag, - ha így történt - elfogadható, de kétséges, hogy erkölcsileg mennyire. L. M.)
Később Bethlen Bélát olyan vád alatt ítélik öt év egyszerű államfogházra, hogy elősegítette azt az akciót, mellyel román nőket és gyermekeket vittek ki Németországba. (233. old.) Ez Bethlen Béla szerint közönséges hazugság volt, másutt leírja: éppen az ellenkezője volt igaz, mert a németországi munkára való toborzásoknál, amikor presszióra kérték fel, ragaszkodott a rendeletben meghatározott önkéntességre, és annak szigorú betartására.
Az emlékirat utolsó része (Börtönélmények) arról szól, hogy milyen körülmények között töltötte le előbb a rárótt ötévi börtönt, majd pedig azt a három évet, amivel büntetését, ítélet nélkül, még megtoldották, és miként élt kiszabadulása után. Erről az időszakról látszólag nyugodt iróniával emlékezik meg, de éppen ez a stílus teszi erőteljesebbé, jobban átérezhetővé szenvedéseit.
Ezeket az olykor hátborzongató élményeit itt nem részletezem, egyik-másik módszer, körülmény egyenesen a német fasiszták által létrehozott haláltáborok eszköztárával, embertelenségével, kegyetlenségével lehetett azonos, vagy rokon.
E ponton - az igazságot keresőnek - érdemes elgondolkoznia nem csak Bethlen Béla emlékiratán, hanem tágabb keretben a második világháború utáni eseményeken is.
Büntetést érdemelt-e Bethlen Béla?
Jogilag valószínűleg nem. Erkölcsileg - emlékirata szerint - más hasonló tisztséget betöltőknél sokszor emberségesebben cselekedett. Az is igaz viszont, hogy, osztályhelyzetéhez igazodóan, kiszolgálta, fontos posztokon, azt a félfeudális-kapitalista rendszert, amely tele volt társadalmi igazságtalanságokkal, és felelős volt Magyarország második világháborúba való belépéséért, és annak tragikus következményeiért.
Az eddigi világháborúk után azonban a bűnösöket csak igen kis arányban vonták felelősségre, aminek egész sor oka volt. Gondoljuk például el, hogy az akkori társadalomban hány magyar államférfi, politikus, nagytőkés, főpap és még hány más személy a lentebb levő társadalmi rangsorban volt felelős az akkori eseményekért! Ilyen sok embert felelősségre vonni, természetesen lehetetlen volt, másrészt a győztes országokban is sok ember volt felelős ugyanezekért.
Ha Horthyt végül, állítólag Sztálin javaslatára, nem mondták ki háborús bűnösnek, akkor Bethlen Bélát miért vonták felelősségre? - gondolhatná egy naiv olvasó. (Egyébként Sztálin vagy tanácsadói abból az igen fontos szempontból helyesen döntöttek, hogy Magyarország további történelmi folyamatait kedvezőtlenül befolyásolhatta volna Horthy felelősségre vonása, bár háborús bűnössége, a sikertelen kiugrási kísérlet ellenére, nyilvánvaló. L. M.)
Nos, a második világháború után felállított népbíróságok nyilván nem tudtak eléggé mérlegelni, a friss sebek is bosszúért kiáltottak, az új kelet-európai rendszereknek az ítélkezésekhez, bírósági eljárásokhoz megfelelő embereik sem voltak.
Bethlen Bélának (és az ő helyzetében másoknak is) az szerintem mindenképpen jogos büntetés lett volna, ha az új társadalmi rendszerben való tevékeny részvételét, bizonyos tisztségek viselését nem engedélyezik számára, és birtokát a földosztás keretében elveszik, - börtönbe zárása, és ráadásul ott embertelen körülmények között való tartása, emlékiratából legalábbis így látom, viszont semmiképpen sem volt indokolt, igazságos. Ráadásul a volt román vasgárdisták, de még a közönséges bűnözök is sokkal kedvezőbb körülmények között éltek a börtönökben, mint Bethlen Béla és társai.
Tanulhat-e Bethlen Béla emlékiratából valamit a jelen?
Tanulhatna, de nem fog tanulni, egyelőre legalábbis nem.
Megtanulhatná, hogy a múltat, annak társadalmi rendjét, társadalmi viszonyait, mindennapi életét, nehézségeit, eredményeit, kegyetlenségeit, röviden: minden lényeges vonását élővé kellene tenni a ma élők számára.
Ez volna a legjobb módszer Magyarországon is a horthysta nosztalgiákra, meggondolatlan szoborállításokra, félfasiszta jelenségekre, primitív zsidózásokra, a csekély tudású népség aljas érdekből való felhergelésére, becstelen felhasználására-kihasználására..
Napjainkban azonban nem látni, hogy a hatalmon levők (bármelyik kormány is jut hatalomra) ezt az utat követné. A holocaust sem szakítható ki a Horthy-korszak egészéből, az Egészet kellene bemutatni, megérthetővé-átérezhetővé tenni..
Nos, fontos volna utóbbi megvalósulása, mégsem gondolom, hogy egyelőre ez be fog következni..
Miért nem fog? Hát ezen gondolkozzon el az Olvasó, és a gondolkodásban segítheti Bethlen Béla emlékirata is. No meg Bethlen István emlékirata is 1944-ből..
(2014)
|
Lelkes Miklós: Szélsőséges hadfiak, hadasszonyok
A napokban történt, Budapesten, hogy a vajdasági magyar párt vezetőjét, aki a hírek szerint tulajdonképpen Magyarország vendége volt a parlament nyitó ülésén, amikor kilépett az Országházból, az ott levő gyülekezők megtámadták, lökdösték, mocskos ganénak nevezték, egyikük pedig le is köpte. Történt pedig mindez azon a nagy liberálisról elnevezett téren, akinek a nóta szerint "elfogyott a regimentje".
Kétségtelen, hogy nem ez volt az első ilyen kulturális esemény sem a világ-, sem a magyar történelemben, és nyilván nem is ez lesz az utolsó.
A mocskolódó és köpködő gyűlés hadfiait és hadasszonyait egy szélsőségesnek tartott magyar parlamenti párt képviselői hergelték fel az illető külföldi magyar vezető ellen, mivel úgy látták: nekik kell, itt, Budapesten, megmondaniuk, hogy a vajdasági magyaroknak mit kell tenniük, nem pedig e magyaroknak, akik ott élnek, a határon túl.
A mocskolódás és köpködés a választók jelentős rétege előtt azonban még nem túlzottan népszerű Magyarországon, így a szélsőségesnek tartott magyar parlamenti párt, szerintem kissé kényszeredetten, mert indulatos, köpködő, mocskolódó választóikra is szükségük van, elhatárolódott az eseménytől, nem tudni pontosan, hogy csak a köpködéstől, vagy a mocskolódástól is, vagy pedig esetleg attól is, hogy Budapestről diktáljanak a vajdasági magyaroknak, ilyen vehemensen. Ez az esemény - szélsőség ide, szélsőség oda! - nem volt szalonképes most, éppen az európai parlamenti választások előtt.
Hát, ugye, mit tagadjuk, a gondolkodás nem erőssége az embereknek, sem a nagyvilágban, sem e kicsi Magyarországon. Mégis: gondolkozzunk egy kicsit!
A mocskolódó gyűlést szervező az egyetlen mai szélsőséges parlamenti párt Magyarországon?
Nem!
Attól függ, hogy milyen szélsőségről van szó.
Van olyan parlamenti párt, amelyik szélsőséges például a vörös ördögözésben, vagyis levörösözi a másik parlamenti pártot, amelyet nem szélsőséggel vádol, hanem vörös színnel. Mit ért alatta? Ez a vörösözés egyrészt értelmetlen, mert mindkét párt kapitalista párt, továbbá ezen belül a levörösözött nem vörös, de még csak halványan rózsaszínű sem.. Az értelmetlen levörösözés mögött azonban ott az önző érdek-értelem: ilyen megbélyegzéssel a levörösöző felül tud kerekedni, és felül is kerekedik, mert a választók nagy részének értelmi képessége, tárgyilagosságra való törekvése.. No, utóbbit nem részletezem, mert azt egyre inkább csak szélsőségesen lehet, ha az igazságnak megfelelően tesszük.
A levörösöző párt még sok minden másban is szélsőséges, így például az igen mérsékelten szépecske REZSI ROZI iránti szenvedélyes érdekszerelmében, továbbá a hová lett az a sok pénzecske? kérdésre adott vontatott válaszaiban (melyekben az isten sem tudna kiigazodni), és szélsőséges választási programjában, amelyik legutóbb egyetlen szóra redukálódott (FOLYTATJUK!). A szélsőségesen hiszékeny magyarok azonban ezt az utóbbit jó néven vették, nem firtatták: minek a folytatásáról van szó? Valamiféle dicső eredményeknek? Vagy másvalaminek, ami csak akkor dicső, ha a dicsőség fogalmát bizonyos irányban túlzottan kitágítjuk, olyannyira, hogy az ellentéte is beleférjen?
Talán sokakat megdöbbent a véleményem, de a levörösözött parlamenti párt is szélsőséges, legutóbb ugyanis oly szélsőségesen értelmezte az összefogást, hogy az már nem is összefogás volt, hanem.. No és voltak nála más szélsőséges nyavalyák is..
Hát igen, igen.. Sorolhatnám, de minek?
Magyarország szélsőséges ország, legalábbis annyiban, hogy egyelőre szélsőségesen nem igényli a tárgyilagosságot, igazságosságot, erkölcsösséget, becsületességet, értelmességet, - és, bár nagy hangon hirdeti reklámcélból az ellenkezőjét: a hazafiasságot, amelyik nem létezhet az előbbiek nélkül.
Azt mondjátok erre, naplóbejegyzésemhez véletlenül odatévedő Olvasók, hogy utóbbiakat a világ sem igényli, méghozzá szintén szélsőségesen nem?
Ördögötök van, kitaláltátok, így van a van, valóban!
Visszatérve a naplóbejegyzésem elején említett taszigálókra, mocskos ganét kiabálókra, köpködőkre, nem tagadom: az ilyen magatartást nem kedvelem. Írtam is verset erről egy néhány évvel ezelőtti hasonló eseménynél, a címe Csőcselék, az interneten megtalálható (már úgy értem, hogy a vers, de olykor, sajnos, a csőcselék is, ott is).
Ám azt sem kedvelem, de még sokkal inkább nem, ha valakik le sem köpik azokat, akikkel pedig becsületesen meg kellene beszélniük a dolgokat, ügyeket, múlt és jelenbeli eseményeket, - Magyarország érdekében!
Sajnos, utóbbi tekintetében is nagyon szélsőséges ez a mostani Magyarország. Igaz, múltjában is sokszor így volt, de azért mégis..
(2014)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
|
Lelkes Miklós: Tavaszi karácsonyfák (Juhászné Szunyogh Máriának)
Kis fehér karácsonyfák:
vadgesztenye virágok.
Április végi szél hoz
piros májusi álmot.
Piros májusok álma
csüggedt szívünkbe lát át,
s hihetetlent mutat meg:
volt Ébredés varázsát.
Már mindjárt itt a május.
Kis gyermek fények nőnek,
megnőnek, nekivágnak
új útnak: nyáridőnek,
s gurul a gerle hangsor,
gyöngyként ömlik a kékre..
Vártuk a Messzeséget,
hittünk benne, - megérte?
Kis fehér karácsonyfák:
vadgesztenye virágok!
Kigyúlnak zengő zöldben
földi csillagvilágok,
s most is ünnepet várnánk,
Álmát, Hitét a Szépnek,
piros dal-boldogságát
elképzelt Messzeségnek..
(2014)
|
Lelkes Miklós: Mégis (Nikolits Árpádnak)
Tudod, a költő titkokat szeretne, -
de csak a szívnek kedves titkokat,
olyat például: létezik a tündér,
s estének csendet, s csillagokat ad.
Olyat: nagy fákban mégis ott a lélek,
csak megkövülten, s eljöhet idő,
mikor Anyag rejtőzködő varázsa
észrevétlen megközelíthető,
s ha magas fű suhog, s bogár leírja
légben kereső, tétova körét,
megszólalhat el nem hitt Ismeretlen,
s kaput kitárhat nem hitt Messzeség.
Szemeim mind gyakrabban könnyel teltek.
Miért e kényszer? Ne hidd, hogy magam
sajnálom, - mást, az érzést a homályban,
melynek vergődő, sérült szárnya van.
Sok minden lehet utóbbi, a múltban
meg nem tett, vagy megtett, mely valahol,
meg-megszólal felsíró csecsemőként,
s hangja a voltból halálig kiszól.
Érthető: csak jó titkokat keresnék,
rosszak helyett, zöld zugban, hol talán
Véges anekdotázgat Végtelenről,
s virág bújik át a szív gomblyukán.
A Kutyás Erdő tűnődik a dombon,
hol hangot olykor égig dob az eb.
A tavaszok átkullognak nyarakba,
s az Ismert egyre értelmetlenebb.
Kegyetlen sors: érteni a világot,
s tudni, hogy egyre még rosszabb napok
közelednek, s tolvaj léptek neszét már
gyakran a hátad mögött hallhatod.
A jó titkokat keresnénk, keresném,
kincseket, melyekre öröm nevet,
de Szépséget, Jóságot, Tisztességet
ez a jelen távolra kergetett.
Szél el-elsodor barátságos hangot
felénk is olykor, mégis életünk
legelrejtettebb titka: menekülnénk,
de nincs hová, - nem menekülhetünk.
Kutyás Erdő. Egy-egy ugató hang jön,
s a napra hold, s szokásra megszokott
mozdulat. Hihetném: a verssel szólok?
Kiáltó verssel is csak hallgatok.
Az alkonypillák ráégnek a fákra.
Megértett népem nem költői Nép,
nem ifjúságom elképzelt csodája, -
elpazarolta mára mindenét.
Fejét lehajtja enyves kezű szolgák
előtt, az arcán megjátszott a hit:
elárulta önmagát, s vele múltját, -
Istenét, és ősi isteneit.
A költő mégis oly titkot szeretne,
mely észt, s szívet béke felé vezet,
kedves titkokat, melyek, nyílnak, jönnek,
s feltarisznyálják az embereket,
akik kutatnak, s nem csak önmaguknak, -
és lelkükből a megértett a Világ
istenek felett Istent felmutatja:
Szépség, Szabadság tiszta Csillagát.
(2014)
|
Lelkes Miklós: Hímes tojások tánca
Hímes tojások tánca,
forgó, örvénylő emlék,
s kék kezekben virágként
kinyíló Végtelenség!
Hímes tojások tánca
szívdobbantó színekkel
ígért másik világot,
ahol szabad az ember,
ahol szabad az ember,
hit hajol rá szívedre,
s villanó vizet csókol
tájak tavaszszerelme!
Hímes tojások tánca,
ma már lenézett érték,
örvénylő selyem ének,
kinyíló Végtelenség,
de jó volna még hinni,
menni másik világba,
Tavaszba, melyben ott van
a Csillag tisztasága!
Hímes tojások tánca..
Perdül, lehull a könnycsepp,
mikor gúny-gúnyás Mából
bánatok ránk köszönnek,
mert üldözött lett minden
amiben szerelemmel
hittünk: szemekbe néző
Eszme, egy bátor Isten,
Vers, Szépség, tiszta Csillag,
s a zászló is, - ha Zászló,
s nem önérdek rút rongya,
hazugságot kiáltó..
Mégis, Hímes tojások
Tánca, forgasd az Álmot,
gyönyörű hihetetlent,
a rosszat jóra váltót,
mert Szépség kell a szemnek,
de még inkább a szívnek
(még akkor is, ha érte
Bűn keresztre feszíthet!),
és akkor is, ha most még
csak árnyak, árnyak, árnyak,
s Keresztek Földjén nincsen
jele Feltámadásnak,
ha úgy lett minden áru,
hogy elárult a Lélek,
s Feltámadás helyett csak
keresztre feszítések!
(2013)
|
Lelkes Miklós: Feltámadás
Sokan vágynak szépség-hit ékszerekre,
melyeken Remény címere ragyog.
Ám jeleket küld lenézőn az égbolt:
az istenek sem halhatatlanok.
Feltámadás? A Húsvét csendje mélyén
érzem: mindig csalódik, aki vár -
Jóra. Istene börtön-sziklasírban
halott rabszolga, - bármily Nagy Király!
Feltámadás? Könnycseppek hullnak csengők
kelyhéből, de a sziklasír marad.
Harangok! Egyszer hangotok megáldja
isten-emberszív, - tényleg szent, s szabad?
Feltámadás? Öröm? A Húsvét táján
hány szív maradt hű hozzád, Becsület?
S hány szeretett volna?! Olykor a kényszer
kínzó Keresztnél is kegyetlenebb…
Feltámadás? Öröm? Hiába Húsvét.
A sziklasírban ott maradt halott.
Szépség-hit ékes egykori ígéret…
Csillagtalan ég, - hol a Csillagod?
|
Lelkes Miklós: Összedőlt húsvét
Összedőlt ez a húsvét, miként annyi
elődje. Tárul völgyi ablak talmi
csillogással, de komor kapuszárnyak
alól az árnyék üzen gond-világnak.
Lehet: sokaknak egyszerűbb a lelke, -
felakasztják legendás hit-keresztre,
mint a ruhát fogasra, s mit sem várnak,
ha kétkedést villant fel a vasárnap.
Azt gondolod: jó az együgyű lélek,
mely nem keres bonyolultat, miértet,
csupán úton a lendületet menni,
akkor is, ha a rossz irányt jelenti?
Sok út volt már ugyanaz: jó a rosszból
nem tűnt ki, és tragédiás lovagkor
irányát új nép újra elfeledte, -
s hány test került változatlan keresztre!
Mindegy? Nem mindegy? Senki sem kiáltja:
az ünnep-arcok sora milyen gyáva,
s hányszor hamis lehajtott fej-alázat,
s hány ima mond ellent épp önmagának!
Összedőlt Húsvét felépülhet egyszer
Értelemnek, s Szívnek tetsző Kereszttel,
Úttal, melyen emlék őriz jót, rosszat,
s Éggel, mely békés csillagot ragyogtat?
(2011)
|
Lelkes Miklós: A Bárányt álmodod?
A Bárányt álmodod, elképzelt Múltad,
Húsvét? S nem látod saját véredet,
amely a Bárányéval együtt csordul,
s azt sejteti: Legendád vétkezett?
Mit érnek, mondd, hamis Feltámadások?
Ha álmodsz, - miért nem az Igazit?
A bölcs csak néz a megtévedt tömegre,
melyet vágy, szokás, kapzsiság vakít.
Talán nem látod: Júdás a király itt,
kit magasság és mélység megfizet,
s aki mindent és mindenkit elárul,
ezüstlő pénzért szétszakít szívet?!
Álomlegenda, lengő bűnbocsánat,
Húsvét, s bezártan hallgató Halott!
Más Álom kell, amely kigyúlt szavakkal
megkorbácsolja Júdásaitok!
(2009)
|
Lelkes Miklós: Ninive népe
Ninive népe bár Istent gyalázta
életével, - de nem emelt magasba
Keresztet, így, ezzel, megállt egy mélység
szintjén, s nem váltott át még aljasabbra.
Alkonyodik. Az új Ninivét nézem,
Piacát. Mára Ninivénél rosszabb
idő jött. Talán nem halljátok hangját
NE LOPJ!- törvényt harsogó tolvajoknak?
Mélyebb a Bűn most. E Ninive-népség
a zuhanásban lehagyta a régit.
Volt-piacon még elsündörgött Jónás,
amikor látta: igaz szavát kétlik.
Akkor, lehet, többet tehetett Isten,
valamivel? S a cethal torka tágabb
volt még? Könnyen átjutott rajta Jónás,
s elmélkedhetett csüggedt önmagának.
Vers-ablakból a Nagy Piacra nézek.
Szónokló kufár nyála szertefreccsen.
Lengő haranghit fénytestén fekélyek.
S hol van a Kereszt most, milyen kezekben?
A kérdés itt, - de várható-e válasz
Ninivében, földjén e sárvilágnak?
Elmenekült, Csillagával, az Isten.
Tehetetlen. Szívében önvád, bánat.
Ninive földje! Megértem az Istent.
Ha előtte e tájékra lenézett,
joggal kívánta inkább a halálát,
mint a sorsát: kegyetlen öröklétet.
(2014)
|
Lelkes Miklós: Eltűnt ország (József Attila emlékének)
"..nem középiskolás fokon.." -
ilyen a költők álma.
S tanításuk megsemmisül,
s vágyuk az Időt várja?
Eltűnt Országod, mit hozott
"a proletár utókor",
Attila! Most "a nép fia"
(s lánya) kik előtt hódol?
A három színnel pántlikás
tragédiák világa,
s tapsol a kábított tömeg, -
Csóri vajdát csodálja.
"..nem középiskolás fokon.."?
Ma nincs Költő, ki szólna:
- Mindent túlharsog tolvajok
becstelen dáridója!
"..nem középiskolás fokon.."?
Mit lát ma, - aki lát még?
Csak szolga kell, tudatlan, - nyílt
már e hatalmi szándék!
Emlékezés? Nincs hű, igaz
e visszafelé-korban.
S míg egyre több az éhező,
hány volt gyilkos - szoborban!
Utóbbi kettő összefügg.
Mind bánatosabb évek,
Költő, Országát keresik
csillagos békességnek!
Szándék nagyított bennem is:
Népnek láttam a népet.
Költő! Álmokat, vágyakat
valóság-könny eléget.
Az Idő? Várhat, - Végtelen, -
de fájó, véges élet
türelmet olykor sínre dob
sorsnak, vonatkeréknek.
S mily sorsot kap, aki Tanár,
szólója Jónak, Szépnek?
Villanó vonatkerekek
erről ma mit mesélnek?
.. de egy-egy szívnek néha még
vérvörös, piros színt ad
Versed, Csillagod, Csillagunk, -
a Leggyönyörűbb Csillag.
Ó, tanítottad néped, de
sebző e század éle,
s hány ész tunya: az egyszerűt
bonyolultból megértse!
Ellened szószék, pulpitus,
de Idő jöhet, s áthat
észt és szívet, Nincs-Istened:
Valóig ért Varázslat.
(2014)
|
Lelkes Miklós: Április hónapja
"Petőfi hónapja! közibénk suhanva,
Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,
Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,
Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!"
Tóth Árpád Március c. verséből valók ezek a sorok, és olykor eszembe jutnak. Kicsit giccsesek ugyan, túl könnyedek voltak már akkor is, mikor Tóth Árpád, ez a számomra sok szempontból rokonszenves poéta, megírta. A vágy azonban szép. A költő valószínűleg őszintén így érezte, az Új Isten szerzője vonzódott a társadalmi igazságtalanságok felszámolásához, a szabadsághoz.
Holnap már április elseje, de ezt a netnapló bejegyzést még március utolsó napján írom, a két hónap határán. Március egyébként a valóságban régen nem Petőfi hónapja már, talán csak 1848-ban és 1849-ben volt az, 1848. március 15-e miatt. Később hányszor történtek Magyarországon olyan események, amelyek szégyent hoztak, - többek között az 1848-as polgári demokratikus forradalomra is!
A rendszerváltás óta is csak Petőfi Napjának hamis ünneplését láthatja, hallhatja az, aki az igazságot keresi. Utóbbiak túl kevesen vannak azonban, mint ahogy nagyon kevesen voltak az első-, és a második világháború kezdetén is. Megrendítő, hogy az akkori tapasztalatok, tények, amelyeket a hiteles dokumentumok megőriztek, milyen kevéssé hatnak a legtöbb mai ember gondolkodására, magatartására!
Április egyébként a huszadik század második felében nem kevéssé József Attila hónapja is volt, - az 1989-es rendszerváltás után azonban öröksége teher a hatalom számára. A jobboldalon sokan legszívesebben még a költő szobrát is belöknék a Dunába (egyelőre csak odébb helyeztették, oda, ahonnan könnyebb belökni). Valójában azonban egyetlen parlamenti párt sem használja fel méltóképpen József Attila örökségét. Ennek okaira több írásomban is rámutattam..
Az elmúlt években mindig írtam valamit a Költészet Napjára is, amely egyelőre még József Attila születésnapja, - bár költészet ma, ha a fogalmat azzal a nemes tartalommal fogadjuk el, amit többek között Petőfi Sándor és József Attila neve fémjelez, nincsen. A Költő "nem középiskolás fokon" szerette volna "egész népét" tanítani, - nos, tanította is, de mit tanult múltjából ez a nép, ha jelenéből is alig tanul valamit?
A válaszon Eltűnt ország c. versem írása közben tűnődöm, - de, sajnos, nem is kell valami nagyon tűnődnöm rajta, tudom a szomorú választ.
Erkölcsi hanyatlás, becstelenség itt is, ott is, nem csak a bűnök elnézése, hanem a bűnök pártolása, sőt, sokszor a bűnösök dicsőítése.. Utóbbiak is hozzájárulnak ahhoz (a világ eseményei, a gazdasági válság mellett), hogy az ország a társadalmi-gazdasági mélypont felé közeledik.
Ukrajna eseményei is aggasztóak. Nem gondolom (bár csalódhatok!), hogy a harmadik világháború fenyeget, de azt igen: polgárháborúra kerülhet sor Ukrajnában, ami jelentős menekültáradatot is eredményezhet. Ukrajna, persze, nem valószínű, hogy Szíriává válna, de azért egy rövidebb lefolyású polgárháború is nagy teher volna a térség országainak.
A jelen hazai helyzet ismeretében olyat, hogy Magyarország jobban teljesítene, értelmes és becsületes ember nem állíthat. Már maga jelszó is hihetetlenül ostoba, csonka, hiszen kérdést szül: mihez képest?
Magyarország rossz gazdasági teljesítményéért, és a hozzá kapcsolódó társadalmi visszásságokért nagyobb részben a gazdasági válság, a nemzetközi események a felelősek, de valamelyest azok is, akik az ország (tehát mindenki) pénzéből a saját zsebüket tömték és tömik, semmibe véve az ország, a lakosság nagyobb részének érdekeit.
Nem új dolog ez, így volt a huszadik század első felében (sok vonatkozásban még inkább így). Tóth Árpád, ez a rokonszenves, beteg poéta is hasonló gondolatot szőtt bele finoman Áprilisi capriccio c. költeményébe:
"Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő
Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,
Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét
Agyában a mohóság
Helyett valami jóság
Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,
Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak
Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg..."
Nyilván a zsebüket töltő becstelenekben is megmozdul olykor valami jóságféle tavasszal a virágok, a természet szépsége láttán, - csak hát nem annyira, és nem olyan következményekkel, mint amit ettől a sokszor kicsit butácska, elvakult Szeretet-hirdetők remélnek. Igen, erről is írtam A Szeretetnek.. c. versemben.
A virágzó kökénybokrok, vadcseresznyefák fehér virág tüze azonban tényleg gyönyörű..
(2014)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból)
|
Lelkes Miklós: Nacionalisták
Szép tavaszi nap a mai, de netnaplómba, - a természet és az időjárás dicséretén túl - nem írhatok szépeket.
A hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát, - tartja a közmondás. Egyik írásomban, némi gúnnyal hozzátettem: - No, és ha utolérik, mit csinálnak vele? Különösen akkor, ha a hazugok nagyon elszaporodtak?
Napjaink Magyarországának - nem ismeretlen ez a múltból! - egyik jellemzője, hogy tömegek mennek rossz irányban, olyan úton, amely nem egyeztethető össze a becsületességgel, hazafisággal, az alapvető erkölcsi normákkal. Ez a menés, menetelés nem csupán az alacsonyabb szinten iskolázottakra jellemző, hanem, sajnos, úgy tűnik, az értelmiség nagyobb részére is, legalábbis a közélet ezt mutatja.
Utóbbinak több oka van. Ezek közül leglényegesebb talán az, hogy a társadalmi rendet a világban azok az 1989 körüli nemzetközi folyamatok határozzák meg, amelyek kedveznek a nacionalizmusnak.
Holnap március 15-e, menjünk hát vissza az időben Petőfi Napjához, 1848-ban.
Akkor átmenetileg, a polgári forradalmaknak és szabadságvágyaknak kedvező európai légkörben, lehetővé vált, hogy Magyarország előre léphessen a jó úton, ami nem csupán az ország függetlenségét jelentette, hanem azt is, ami nem kevésbé fontos: a társadalmi-gazdasági reformok elfogadását is. Miközben nagyra értékelhető a márciusi fiatalok bátorsága, eszméje, pillanatra sem szabad elfelejtenünk, - mint a Költő, 1848 című versemben megemlítem - az európai történések jelentőségét az események láncolatában:
"Ó, csacska Pest! Magad gondoltad nagynak?
Nagy dolgokat csak Óriás akarhat!
Európát akkor kezébe vette,
s figyelt készülő csillag-égjelekre.
Ha Óriás nincs (aki ma élsz, nem látod
milyen pökhendi Helytartótanácsod?!),
hiába akár milliónyi zászló
három színével igazat kiáltó."
Akkor valóban szívdobogtató volt a háromszínű zászló, és a "nemzeti" szó is, - fiataloknak, idősebbeknek egyaránt.
Ezt követően azonban sokszor használták e zászlót, és a "nemzeti" jelszavakat, szégyenletes, embertelen célokra.
Ilyen szégyenteljes felhasználásuk jellemző ma is Magyarország hihetetlenül silány közéletében.
A "nemzeti" jelszavakkal hangoskodók többsége nem hazája, nem az ország, nem a magyarság érdekében cselekszik, hanem elsősorban saját hasznát, és annak a viszonylag szűk társadalmi csoportnak érdekeit tartja szem előtt, amelyik hatalmát szolgai módon támogatja, - más társadalmi rétegek, és az ország nyilvánvaló, nap, mint nap tapasztalható, kárára.
Utóbbi hangoskodóknak égvilágon semmi közük sincsen Petőfi Márciusához, Eszméjéhez, ahhoz, ami akkor valóban büszkén volt nemzeti, még akkor sem, ha ökölnyi nemzeti színű kokárdát tűznek a mellükre.
Petőfi nem csupán nagy költő volt, hanem nemzetének, és egyúttal népének költői lelkiismerete, amíg élt.
Hol van ma e költői lelkiismeret, - sőt, maga a lelkiismeret?
A nacionalizmus mérhetetlen szenvedést, tragédiát okozott később a huszadik században, - Magyarországnak is. Gondoljunk az első, majd pedig a második világháborúra! Gondoljunk arra a szomorú tényre, hogy a mai Magyarországon még mindig milyen sokan hívei a káros nacionalizmusnak, mennyire jelen van még - erkölcsileg elítélendő érdekek miatt - a népbutítás, és mennyi emberre, sokszor saját hibája miatt is, a történelmi vakság a jellemző!
Nagyon ritkák azok a becsületes törekvések, amelyek fel akarják ébreszteni az emberek lelkiismeretét.Egyik barátom küldte el az egyiket, videón (Lehet-e példakép Horthy Miklós? Németh Sándor válaszol, internet címe:
https://www.youtube.com/watch?v=p_a0Dpbn8Ic&feature=youtube_gdata_player).
Úgy vélem, hogy érdemes meghallgatni, mindenkinek, a keresztényeknek különösen. Amint a lelkész kifejti, én sem hiszem, hogy a földi javak mohó hajszolása érdekében való meglapulás a holocaust-kérdésben, rossz, embertelen eszme támogatása, akár a gyáva hallgatással is, összeegyeztethető a Biblia tanításaival.
A nacionalisták majdnem minden országban ott vannak, de nem mindegy, hogy milyen társadalmi befolyással. Becsületesen, tárgyilagosan, humánusan gondolkodó ember semmilyen nacionalizmust nem támogathat, sem Magyarországon, sem a világban, nem csupán a "szélsőségest" nem, hanem azt a "rejtett" nacionalizmust sem, amelyik, saját önző érdekében, gyakran a szélsőségeseknek is teret enged.
Tisztázni kellene a fogalmakat! Az egyáltalán nem nacionalizmus, ha egy eszme képviselője igyekszik saját hazája jogos, méltánylandó érdekeit, a világ nagyobb közösségeivel összhangba hozóan, képviselni. Ellenkezőleg: az ilyen magatartás hazafias, de úgy, hogy egyben a világ előrehaladását segítően kozmopolita is.
A nacionalizmus viszont káros, ezt látjuk a nagyvilágban, mindenütt.
Többek között (ha ennél bonyolultabb kérdésről van is szó) Ukrajna mai helyzete is jelentős mértékben az ukrán nacionalistáknak köszönhető, és nem csupán a "szélsőségeseknek", hiszen a most hatalomra került "derék ukrán demokratáknak" is miért volt első dolga, hogy a parlamenttel olyan nyelvtörvényt fogadtassanak el, amelyik a kisebbségi jogok terén nagy visszalépés?
Ha kicsit átgondoljuk a múltbeli és jelenbeli eseményeket a világban, tömegével találhatunk az említettekre riasztó példákat, tragédiákat.
(2014)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
|
[172-153] [152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés